Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Juhász Gyula: Új anakreoni dal

Világok háborúján,
Holott halál az élet,
Enyészet évadán és
Özön gyász századában
Én, bús Vitéz utóda,
Szegény, szomorú költő,
Hadd valljam balga hittel
És boldog áhítattal
Az élet vallomását,
Hogy nagy dolog a harc, de
Legszebb virág a béke.
Szelíden és nyugodtan
Jó könyveket lapozni,
Szép képeket csodálni,
Új éneket dudolni,
Tűnt éveket idézni,
Mélázni a mezőben
S gondolni holmi szépet
S a bennünk fájva fájó
Ember tragédiáját
Feledni pillanatra
S csak élni, élni. Ámen.

A padlás - Fényév távolság

Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, de el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a hang, ami hív,
de a jel, ami szól
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat (részlet)

[...]
Nem kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglõt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség elõtt még újra lenni.
[...]
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?
[...]
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tõlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
[...]
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dõlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Mikor már beletörődtél,
hogy a lét bűzölgő pokol,
honnan többé nincs menekvés,
hirtelen felragyog a nap,
s érzed, hogy mindez, az élet
tündöklően szép és mesés.

Beidéztem őket.

Sötét a kedvem s méregtõl beteg, Látván, mint élnek itt s mily emberek. (Moliére)

S hibáit látom bár s kárhoztatom, - Hiába, - õt szeretnem kell nagyon. (Moliére)

A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább fortélya. Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni és elhibázni azt. Válassz ki egy derűs napot, és próbálgasd. Az első rész könnyű. Mindössze annyi kell hozzá, hogy képes légy teljes súlyoddal a földre vetődni, azzal az elhatározással, hogy nem baj, ha fájni fog. Ugyanis ha nem sikerül elhibázni a földet, akkor fog. (Douglas Adams)

Viszlát és kösz a halakat! - mondták a delfinek, és elhagyták a Földet. (Douglas Adams)

Álarc

Nap-vetette fények lesnek be szobámba,
Rezdületlen a levegő, nyugodt minden ma.
Szívét kellemes bársonyba vonja annak,
Ki boldog. (ha ilyenek egyáltalán vannak -)

Rátok mosolygok, ti meg vissza rám,
De hiába titkoljátok, belétek látok ám.
A napsugarak is vetnek árnyékot,
Mit ti aztán kitartóan vonszoltok.

Oh, ne merengj el ezen,
Élj, csak élj szépen.
Ez a gondolat gyilkos, aljas, gaz módon
Megmérgez, majd a hátsó ajtón kioson –
Vagy legalábbis azt hiszed.
De valójában itt van veled.
Ott van melletted minden egyes percben,
Az életed minden rezdülésében.

De te csak szüless, létezz, majd hagyd el a házat.
Ez lenne a fő mű? Dehogy, ez csak egy vázlat.
Nem lehet, hogy ez az egész!
Bűnben tobzódunk és kész? -

Ha igen a válasz, akkor sincs semmi,
A világ nem kérdez, tovább kell menni.

Vajda János: Szerelem átka II.

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Feledkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm...
Egy-egy tőr minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed:
Hogy szivem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...

- S e szép szemek napvilága
És ez izzótűz-ajak,
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!...

Hazudság, kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremtő nem hazudhat,
Hazudnak az emberek!...

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog.
Vagy van ember, aki most is
Megrabolja a napot?...

És ha mégis, és ha mégis! -
Oh, ez átkos gondolat,
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Midőn az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut,
Ég, lobog a rengeteg:

Úgy e gondolat szüntelen
Űzi, hajtja szívemet -
Oh, hogy még enyim se voltál,
S mégis későn féltelek!...

Nem voltál - és nem lehetsz már
Soha enyim, jól tudom;
Oh, tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié

Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és - nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.

Juhász Gyula: Minden rohan...

Minden rohan. Szegény magányos,
Hiába nézed a kék csillagot,
Az élet nem bús, nem talányos,
Az élet harcol: züllik és ragyog.

Minden rohan. S a nagy talányok
Meddőn virulnak fönn a kék ürön
S míg lelkeden ül méla átok,
Mások gyönyörbe hullnak szédülőn.

Minden rohan. S rohan az élet
S reád mi vár, te kérdő s álmodó?
Mély óceánja semmiségnek
S az alvilági, hallgatag folyó.

Minden rohan. Rohanj te is már,
Hisz úgyis későn indulsz, balgatag,
Leszüreteltek mindent itt már,
Tiéd tűnt őszök holt pompája csak!

Fészek rakás.

Rájöttem, hogy kell nekem egy ilyen. Ahol elcsipoghatom a verseket, amik éppen ott pusmognak a fa alatt. Lehetséges, hogy néha saját hangon is megszólalok, talán. De többnyire csak továbbcsipogom a gondolatokat, hogy hallja meg az erdő meg az egész nagyvilág.